Szinopszis helyett egy kis moralizálás

Meglett korú műszaki értelmiségiként (4x évesen) néhány kollegával elmerengtünk azon, vajon hogyan indultunk, és mi módon jutottunk el odáig, hogy sikeres (elektronikai) vállalkozásokat vezetünk, vagy ilyenekben töltünk be meghatározó műszaki szerepet,  néhány szakterületnek valóban szakértőivé váltunk.

 

Mindannyian egyértelműen azokat a kezdeti hatásokat „okoltuk”, melyek pelyhedző bajszú legényke korunkban értek bennünket – tanárok, mesterek, vagy csak mostani önmagunkhoz hasonló „öreg rókák” részéről.

Persze akkor még könnyű volt. Lehetett TIT szakkörökbe járni, volt MHSZ, az üzemek fogadtak nyári diák munkásokat – valószínűleg nem a fergeteges ipari teljesítmény (=haszon) reményében. És egyáltalán: olyan világ volt, amikor meg lehetett tenni, hogy egy VÁLLALAT rádiós javító műhelyében egy gimnazista ott lebzselhetett 1-2 órát a suli után, kapott jó tanácsot (és gyakran alkatrészt is) a „projektjeihez”, és egyáltalán: szívhatta magába az „igét”…

Ma ilyenek már nincsenek. Ha a cégemben azt látnám, hogy egy mérnököt feltart egy siheder, valószínűleg én magam rúgnám ki páros lábbal…

 

Pedig nem jól van ez így. Ha pályakezdő fejlesztő mérnököt veszek fel, sosem a diplomája és a felvett tárgyai érdeleknek, hanem az, hogy mit rakott össze magától. Nem egyetemi kreditért az önálló laborban, hanem tiszta magától. Azért, mert érdekelte.

 

De hogyan várjuk el egy gyerektől, hogy magától csináljon valami küzdelmeset, amikor a világ ebben mákszemnyit se segít neki.

Ha kapott vagy kikönyörgött is egy számítógépet, azon többnyire csak virtuálisan barátkozik, sportol, játszik, háborúzik. És a szülők csak panaszkodnak egymásnak, hogy a gyereket nem tudják elzavarni a számítógéptől. Pedig azt a számítógépet programozni is lehet, és ad abszurdum felmerülhetne a kérdés: vajon hogyan működik mindez.

(Nekünk akkor még megadatott, hogy magunk csinálhattunk számítógépet…)

 

Amíg kicsi a gyerek, addig a szülő örül, hogy milyen szép virágot rajzolt.

Pedig megkapni 1600-ért bármelyik műalkotás reprodukcióját. Nyilván mindannyian tudjuk erre a választ …

Nos, miért ne tölthetne el egy nagyobbacska gyerek 3-4 hónapot azzal, hogy csinál egy rádiós ébresztőórát. Saját maga. Biztos kapni 1600-ért azt is, de a lényeg itt is ugyan az…

 

Meggyőződésem, hogy a jövő csúcstechnológiája ugyan a mára épül, de a tegnapban gyökerezik, és a sárba ragadt alapok nélkül nincs szárnyalás se.

A majdani Munkára talán legjobb munkával felkészülni. Olyan munkával, ami az adott életkornak legjobban megfelel…

 

Ezért elhatároztuk páran, hogy létrehozunk egy amolyan szakkör-félét, ahova összehordjuk mindazt, amiről azt gondoljuk, a jövő technológiája szempontjából érdemes tudni, és főleg beengedjük a gyerekeket, hadd lebzseljenek ott suli után, és hadd szívják magukba az „igét”.

Valamelyikünk mindig ott lesz, hogy elmondja a lényeget, válaszoljon a kérdésekre, és továbbsegítse azt, aki elakad.

És ha valaki már megküzdött egy problémával, az nyugodtan segíthet a kisebbeknek (az is jót fog tenni a személyiségének).

Lesz, akinek a forrasztópáka áll jól a kezében, lesz, akinek a reszelő. Az egyik majd elektronikát csinál, a másik meg dobozt neki. Mint az életben!

 

És Óvodának fogjuk hívjuk, mert azt gondoljuk, a mérnök-lét nem az egyetemen kezdődik…

 

Lukács József, 2007 November 10.

MOVI

MÉRNÖKOVI, a mérnökpalánták játszótere